Viharsziget

Martin Scorsese filmjében egy kis szigeten lévő elmegyógyintézet lakóinak életébe nyerhetünk bepillantást két rendőrnyomozó, Teddy Daniels (Leonardo Di Caprio) és Chuck Aule (Mark Ruffalo) szemszögéből. Eltűnik ugyanis egy beteg és őt kell megkeresniük, de ahogy az egy Scorsese filmnél várható,még annál is csavarosabb az ügy megoldása, mint ahogy azt a sokat látott néző képzelné.
A film történetszálát időről-időre megszakítják Teddy nyomozó álmai és látomásai, amelyek látszólag összefüggéstelenek és szürreálisak, de csak éppen annyira elvontak, amennyire ezt a film műfaja megköveteli. A betegek elbeszélései és az egész sziget borongós hangulatot kölcsönöz a filmnek. A film egészének zenei aláfestése rendkívűl jól sikerült, a klasszikus zene igazán jól illeszkedik minden jelenethez. Mégsem mondhatom azt, hogy ez egy szokványos thriller, mert a pszichoanalízis, a lélektan igen hangsúlyos szerepet kapnak benne. A freudi álomfejtés amerikai verzióját követhetjük nyomon és igen érdekes végignézni, ahogy ez az álomfejtés "felfejti" magát, minderre flusztráló és elidegenítő jeleneteket követően kerül sor.

Scorsese ismét bizonyította rendezői tehetségét és Dennis Lehane regényének egy remek adaptációját sikerült elkészítenie.

Bad Boys

A Bad Boys, azaz Rosszfiúk című film Sean Penn korai szerepei közé tartozik Elég régi, 1983-as alkotásról beszélünk, melyet csak a műfajok szerinti besorolás kötöttsége miatt soroltam be a krimi kategóriába. Valójában krimi,dráma és thriller keverékéről beszélhetünk. 

A történet röviden: A kisebb lopásokat "lebonyolító" Sean Penn alakította Mick O'Brien nagy bajba keveredik, amikor megöli a másik bűnbanda fejének öccsét. A büntetése mi is lehetne más: börtön. Ez azonban nem elég, hiszen a fent említett bandavezér, Paco úgy "egyenlíti ki" a számlát, hogy megerőszakolja Mick ártatlan húgát. Mick persze ezt nem hagyja tétlenül, és mivel nem sikerül megszöknie a börtönből, a végül börtönbe kerülő Pacoval az intézményen belül kell megküzdenie.

A Rosszfiúk tehát nem egy hagyományos börtönfilm, hiszen itt a szökés nem valósul meg. A film első része még a hagyományos krimi szálat követi, ezek után azonban már a sanyarú börtönhétköznapokat ismerhetjük meg. A brutális verekedéseket, valamint a börtön kegyetlenségét és az alkalmazkodást, valamint az ellenállást, a bosszúvágyat Mick nézőpontjából élhetjük meg.

Egy szakértői filmkritika így írta le ezt az alkotást: céltalan gyerekek generációja, akik a felnőttséghez való belépéshez szükséges kapu után kutatnak"

A remény rabjai

Ha máshonnan nem is, sorozatok, rajzfilmek filmes utalásaiból biztosan sokan ismerik ezt 1992-ben készült filmet. Jómagam abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy előbb láttam az eredeti filmet és utána az egyik Family guy paródiát (Three Kings), amely három Stephen King történetet, illetve azoknak paródiáit mutatja be alig 10 perces blokkokban. Amennyire zseniális az eredeti film, annyira jól megszerkesztett a paródia is és minden lényegi stílus- és történetelemet összefoglal pár percben, ezzel is bizonyítva, hogy a történetírók között biztosan akad egy King rajongó.

A Remény rabjait nem a bonyolult története tette klasszikussá. Egy alapvetően nyugodt és türelmes bankárt, Andyt elítélik feleségének és annak szeretőjének meggyilkolásáért. A Shoeshank börtönbe zárják, életfogytiglani büntetést kap. Bennt megismerkedik Reddel, aki akkor már 20 éve "vendége" a börtönnek és sajnálatos módon elutasítják a szabadonbocsátási kérelmét. Andy elég szótlan és magába zárkózó, ámde szívós rabnak bizonyul. A közvetlen Rednek sikerül először a bizalmába férkőznie. Red ugyanis az intézményen belül afféle elosztó, pénzért vagy valamilyen nem pénzbeli szolgáltatásért cserébe bárkinek bármit be tud csempészni a cellába jó kapcsolatai révén. Andy kérése meglepi Redet. Ő nem szexlapot vagy cigit, esetleg valami ínyencséget kér tőle, mint a többi rab, hanem egy kis vésőt, amivel szobrokat készít. A vésőnek természetesen nagy szerepe van az aprólékos és kötélidegzetű Andy későbbi szökésben is. Andy idővel feljebblép a ranglétrán és habár ő is megtapasztalja a börtönélet "árnyas" oldalát, viszonylag hamar a börtönigazgató legkedvesebb könyvelője lesz. Andy a börtönigazgatónál tett hosszú szolgálat alatt belelát abba, hogy mi van a Bibliával példálózó szavai mögött és milyen korrupt is ő valójában. Természetesen Andy türelmes munkája meghozza a gyümölcsét és megszökik a börtönből, de szerencsére a börtönévek se telnek hasztalanul és igaz barátra talál Red személyében és hát ugye egy csomó emlékezetes kalanddal is gazdagodik az élete.

A Remény rabjai Oscar-díjat nem kapott ugyan, de az IMDB-n az egyik nagyobb filmes adatbázisban jobb értékelést kapott, mint a Keresztapa című film, ami azért valljuk be, nagy szó. Manapság az Oscar amúgy sem az érték mérője, hanem a jó vizuális effekteké, a 3D technológiáé, a látványé, magyarán olyan dolgoké, amik idővel elavulnak. Nem véletlen például, hogy Tarantino a mai napig csak a Ponyvaregényért járó Oscarral a zsebében csücsül az Oscar gálákon. Nekem ez a film egyértelműen a munkálkodó türelemről és az álszentségről szólt. Szintén nem egy családi film, de érdemes megnézni.

Száll a kakukk a fészkére

Jack Nicholson a hetvenes években játszott filmjei közül a legnagyobb elismerést a Száll a kakukk a fészkére című filmdrámában nyújtott alakításáért kapta (Ez nem meglepő módon akkoriban is egy Oscart jelentett). Ez egy rendkívül jól sikerült Ken Kesey regényén alapuló, Milos Forman által rendezett adaptáció, melyben Jack Nicholson egy örök rebellist, Randle P. Mcmurphyt alakít, akit, - mivel a börtönben és egyáltalán sehol nem tudnak mihez kezdeni vele - , egy elmegyógyintézetbe küldenek, hogy megbizonyosodjanak arról, mentálisan rendben van -e. Persze Murphy az elmegyógyintézetben is képes arra, hogy a fennálló rendet megbontsa. A fennálló rend pedig azt jelenti, hogy a betegek megkapják a gyógyszerüket és megvan a nővérek által megszabott "napi rutinjuk". Ez a "napi rutin" meghatározott tévéműsorokból, komolyzene hallgatásából áll és az egyik különösen diktatórikus nővér kis lelki zsarolásaiból. Mcmurphy, - ahogy az várható - , nem hajlandó beilleszkedni ebbe a mesterséges rendbe és ha nehezen is, de sikerül rávennie a csoportot, hogy lépjenek ki a "napi rutinból" és éljenek igazán, még ha ez a szabályok megszegésével is jár. Hamarosan Mcmurphy a csoport tagjainak legjobb barátja lesz, a nővérek szemében viszont szálka. Ezért Murphy, a nővérek és a betegek is minden nap megvívják a kisebb-nagyobb küzdelmeiket. A végkifejletről már inkább nem írnék, mert, mint a legtöbb film, ez is nézve ismerszik meg. 

Randle P. McMurphy és a Will Sampson által alakított néma indián Bromden főnök volt az, akik véleményem szerint a legmarkánsabb karakterek voltak a filmben. Míg Murphynek be nem állt a szája a film nagy részében, addig Bromden főnök néma volt. Ez a némaság az, ami Will Sampsonnak nagy kihívást jelenthetett, de Bromden főnök arca mégis mindent elárul. Persze a többi szereplő, a betegeket és a nővéreket megformálók is maradéktalanul teljesítik, amit az adott karakter megformálásához szükséges.

Az elmegyógyintézet az a zárt világ, ahonnan a McMurphy által szervezett kirándulás üdítő színfoltot jelent a betegeknek és a nézőknek is. Persze azért akad jópár felszabadult időszak az intézetben - és ebben McMurphnek nagy szerepe van -, de alapvetően ez a nővérek poroszos fegyelmével átitatott terület.

Összességében tehát a szereplők alakítása és a film atmoszférája is kiváló, nem hiába kapott rengeteg díjat (BAFTA, OSCAR, Golden Globe, César), egyszerre vicces és meghökkentő, és nem utolsósorban elidegenítő.

Káin gyermekei

Szerencsés helyzetben vagyok, ugyanis ebben az évben 2014 szeptemberében jelent meg a Bebukottak folytatása, Káin gyermekei címmel, ez azonban nem kifejezetten börtönfilm, inkább utóéletfilm, hiszen a Bebukottak szereplőinek életét mutatja be napjainkban.

A műfaj ugyanúgy dokumentumfilm tehát, de a körítés mégis más. A nyolcvanas évek bebukottait illetve megvágott dokumentumfilmet  egyszerűségük miatt szerették azok, akik szerették.

Ebben az alkotásban egyrészt két szereplő életének alakulását nem követhetjük nyomon, másrészt bekerültek a háttérzenék, és a napjainkban már közhelyszámba menő "mai magyar valóság" ábrázolása, ami nem jelent mást, minthogy két félig-meddig hajléktalan életmódot élő szereplő panaszkodásait hallgathatjuk. Meglepő módon az élethez való leghiggadtabb, legrealisztikusabb hozzáállást és a legtöbb, a nézők számára is hasznosítható, mégis közhelymentes életbölcsességet az elmegyógyintézetben élő 3.szereplő adja. Az ezzel a szereplővel készült részek tehát élvezetesek. A másik gond a filmmel a technikai megvalósításban van. A legtöbb szereplő hangja halk volt a vetítőteremben. Amiben nincs hiány, azok az elnyújtott képek, amelyek művészfilm mivoltot akarnak kölcsönözni a filmnek. Csakhogy az első rész képei se egy átlag dokumentumfilmhez, se egy művészfilmhez sem hasonlíthatóak, csupán egy határmezsgyét képviselnek. Ezért idegen a zene, ezért idegenek ezek a művészi beállítások még harminc év elteltével is.

Semmiképpen sem nevezném tehát értelmetlen vállalkozásnak a filmet, csupán a Bebukottaknál jóval gyengébb próbálkozásnak.

Bebukottak

El is érkeztem az "ötletadó" filmhez, a Bebukottakhoz. A Bebukottak egy 1985-ben készült dokumentumfilm, de nem hasonlítható a hagyományos, dokumentumfilmeket sugárzó csatornákon is látható dokumentumfilmekhez, mert azoknál sokkal mélyebb, átélhetőbb a tartalma.

Miről is szólhatna másról, mint a "bebukottakról", azaz a rablás, gyilkosság elkövetőiről vagy éppen a családi konfliktusok alternatív "megoldóiról", azaz a börtönviseltekről, ebben az esetben a fiatalabb korosztályról. A film helyszínéül tehát a Fiatalkorúak Börtöne szolgál. Az ideérkező fiatalok fogdai körülmények között és számtalan cigi kíséretében mesélnek arról, hogy miért kerültek a börtönbe és milyen érzések kavarogtak a fejükben tettük elkövetésekor. Persze még arról is beszámolnak, milyen hagyományai vannak a börtönnek és milyen keserves trükkökkel lehet kissé enyhíteni a börtönélet nehézségeit.

Amint az sejthető, itt az elkövetőket egytől egyig a legőszintébb valójukban "vallatják". Ez azt jelenti, hogy nincsen semmilyen a legtöbb mai dokumentumfilmben látható színpadiasság. És ettől olyan sokkoló az egész még a nézőknek is. Merthogy a mesélők egytől egyig nem zavarosan, hanem a lehető legegyszerűbben és legtisztábban, értelmesen mesélik el az amúgy megrázó eseményeket. Némelyik szereplő arcán persze azért látszanak az őrület és részben a megbánás nyomai is. De ezek a tizenévesek inkább húszévesnek néznek ki az őket körülvevő környezet miatt. Gondolok itt a mélyszegénységre, az élelmiszer hiányára, de az ittas szülőkre, a családon belüli erőszakra, illetve a megszokottól eltérő családi viszonyokra is. (pl. az egyik Fiatalkorúak Börtönében büntetését töltő fiatal az apjával való konfliktusokról, a szeretet és az élelem tőle való megvonásáról és arról beszél, hogy a nagyanyja nevelte.) Aztán itt van még a cigaretta. Ez a börtönkörnyezet, illetve a füst olyan érdekes atmoszférát teremt, amit már csak egy tényező tud megkoronázni. Ez pedig a csend. A csend minden más háttérzenénél jobban segít az egyes történetek átélésében a nézőknek. És a nézők. Hát igen, ez nem egy pláza mozijába illő film. A pláza közönsége kikapcsolódásra vágyik. A "bebukottak" viszont nem vágynak popcornra, csak cigire. Magyarán egy ilyenfajta film alatt nem illendő ropogtatni, másrészt a plázamozi kultúra és a művészmozi kultúrája elüt egymástól és ez ennél a filmnél különösen látszik, még ha nem is kifejezetten egy Bergman-féle elvont művészfilmről beszélünk. Ugyanakkor én személy szerint a művészmozi kifejezést kirekesztőnek tartom és úgy gondolom, hogy a pláza mozija és a hagyományos mozi kiegészítik egymást. Az egyiket le kell "öblíteni" a másikkal.

Visszatérve a bebukottakra, ez a dokumentumfilm zsánerét képviselő mű egyszerre váltott ki elismerést és felháborodást, hiszen díjat nyert Torontóban, ugyanakkor hazánkban be is tiltották.

Szupercella

Ebben a filmben a Stallone-Schwarzenegger párost láthatjuk. Sylvester Stallone a biztonsági rendszerek kiépítésével foglalkozó szakembert, Rayt alakítja, aki egy börtön biztonsági rendszerének tesztelése során maga lesz a rab - terroristák elrabolják. Szerencsére a börtönben Raynek a Sylvester Stallone által játszott szereplő, Emil Rottmayer segítségével már nem is tűnik olyan lehetetlennek a börtönből való szökés és annak felderítése, hogy kik voltak a rejtélyes terroristák. Kár tagadni, egy jól összerakott akciófilmről beszélünk, ahol ugyan már meglátszik a kor mindkét főszereplőn, főleg Schwarzeneggeren, aki azért lássuk be, szépen lassan át kell, hogy adja valaki másnak az akciófilmek sorában. Természetesen Stallonéval is ez a helyzet. Mindenesetre ez a film bizonyítja, hogy "öreg a hegedű, de jól szól", azaz mindkét szereplő kitűnően teljesít.Meg persze jók a speciális effektek és animációk is. Az akciófilm zsánerén belül ez a film mindent megadott, amire 2013-ban egy átlag nézőnek szüksége volt. A sztori újszerű, nem elcsépelt és mégsem bonyolult, a két fő karakter jól kiegészíti egymást, mindketten "börtönbe születtek", és persze akciódús jelenetekben sincs hiány.

Mindent összevetve tehát egy pörgős, néhol vicces, szórakoztató filmről beszélhetünk és itt persze a szórakoztatáson van a hangsúly. A magyar címválasztás pedig igen találó, az angol "Escape Plan" címhez képest mindenképp.

Pillangó

A Steve McQueen és Dustin Hoffman főszereplésében készült 1973-as Pillangó című film az azonos című regény adaptációja. 

Henrie Charriere a valóságon alapuló regény, illetve film írója és elszenvedője, megélője.

A főhőst ártatlanul ítélik el egy strici meggyilkolásáért. Henri, mivel tudja, hogy ártatlan, a szökést tervezgeti és nagy nehézségek árán sikerül is megszöknie az Ördög-szigetekről. A film nem meglepő módon az ítélet és a szökés közötti hosszú időt mutatja be a 70-es évek szelídebbnek mondható, mégis teljes moziélményt adó képi világával. Ez akkoriban persze egy, a kor átlagos filmjeinél jóval naturalisztikusabb alkotást jelentett.

A Pillangó meglepően jól sikerült és ha a Golden Globe, illetve az Oscar-díjakat nem is, a Golden Screen-díjat sikerült elnyernie 11 évvel a premierje után.

Kegyenc fegyenc

A Kegyenc fegyenc egy Rob Schneider főszereplésével készült vígjáték. A történet röviden: Stan Mintont, egy szélhámos ingatlanügynököt, aki kissé jobb színben tünteti fel a rossz napokat látott ingatlanokat, illetve üdülőhelyeket, mint amilyenek azok valójában, ahogy az várható, rajtakapják egy csalásán és a férfi meglepődve tapasztalja, hogy kénytelen börtönbe vonulni. Ám az ügynök nem marad rest, és először harcművészeti leckéket vesz - sikertelenül , majd megtalálja igazi mesterét egy vén harcos személyében. A harcos kegyetlen gyakorlatokkal trenírozza Stant a "nemes cél", azaz a börtönélet elviselése érdekében. A végén olyan jól kiképzi az alapból cseppet sem harcias tanoncot, hogy a börtönbe kerülve ő lesz a legtiszteletreméltóbb rab, aki megfegyelmezi a rabokat és harmonikusabbá teszi életüket.A további részleteket azért nem írom le, mert igyekszem egy többé-kevésbé, - ahogy az eddig írtakat elolvastam, inkább kevésbé - spoilermentes beszámolót adni a filmről.

Ami a poénokat illeti, faragatlanok és ezért jók, főleg azoknak, akik kedvelik ezt a műfajt. Ugyanezt mondhatom el a karakterekről is. Egy vígjátékon szerencsére nem is lehet számon kérni a jellemkidolgozást.

El kell mondanom, hogy a Rob Schneider zseniális alakítást nyújt. Jól formálja meg a trükközgető ügynököt, de a földhöz verő, kegyetlenkedő bűnözőt is.

Nyilván nem mondhatom azt, hogy korszakalkotó filmről beszélünk, de az amerikai zsáner elvárásait egy az egyben hozó, kikapcsolódást nyújtó produktumról.

Börtönfilm bevezető

Amikor a börtönfilmekről beszélünk, nem szabad elfelejteni a börtön atmoszféráját egy az egyben átadó Bebukottak című 1985-ös dokumentumfilmet. A film olyan realisztikusan és mindenféle hatásvadászat nélkül ábrázolja a börtönéletet, hogy amellett nem lehet elmenni szó nélkül. Szükség van tehát egy, a börtönfilmeket műfaji bontás szerint gyűjtő oldalra. Természetesen az összes ilyen jellegű filmet nem lehet és nem is kell ismertetni. Az oldal célja csupán az, hogy az egyes filmműfajok  főbb "klasszikusait" bemutassa, egyfajta ízelítőt adva ezáltal mind a hollywoodi, mind pedig a valós börtönéletből.