Káin gyermekei

Szerencsés helyzetben vagyok, ugyanis ebben az évben 2014 szeptemberében jelent meg a Bebukottak folytatása, Káin gyermekei címmel, ez azonban nem kifejezetten börtönfilm, inkább utóéletfilm, hiszen a Bebukottak szereplőinek életét mutatja be napjainkban.

A műfaj ugyanúgy dokumentumfilm tehát, de a körítés mégis más. A nyolcvanas évek bebukottait illetve megvágott dokumentumfilmet  egyszerűségük miatt szerették azok, akik szerették.

Ebben az alkotásban egyrészt két szereplő életének alakulását nem követhetjük nyomon, másrészt bekerültek a háttérzenék, és a napjainkban már közhelyszámba menő "mai magyar valóság" ábrázolása, ami nem jelent mást, minthogy két félig-meddig hajléktalan életmódot élő szereplő panaszkodásait hallgathatjuk. Meglepő módon az élethez való leghiggadtabb, legrealisztikusabb hozzáállást és a legtöbb, a nézők számára is hasznosítható, mégis közhelymentes életbölcsességet az elmegyógyintézetben élő 3.szereplő adja. Az ezzel a szereplővel készült részek tehát élvezetesek. A másik gond a filmmel a technikai megvalósításban van. A legtöbb szereplő hangja halk volt a vetítőteremben. Amiben nincs hiány, azok az elnyújtott képek, amelyek művészfilm mivoltot akarnak kölcsönözni a filmnek. Csakhogy az első rész képei se egy átlag dokumentumfilmhez, se egy művészfilmhez sem hasonlíthatóak, csupán egy határmezsgyét képviselnek. Ezért idegen a zene, ezért idegenek ezek a művészi beállítások még harminc év elteltével is.

Semmiképpen sem nevezném tehát értelmetlen vállalkozásnak a filmet, csupán a Bebukottaknál jóval gyengébb próbálkozásnak.