Védd Magad!

A Védd magad! Vin Diesel azon kevés filmje közé tartozik, ahol nem akcióhőst játszik, hanem egy gengsztert. A Sidney Lumet rendezésében készült alkotás egy megtörtént esetet dolgoz fel, melyben Jack DiNorscio többi maffiavezér tárával ellentétben nem fogad ügyvédet, hanem ő a vádlott és a védő egy személyben.

Ennek az életrajzi-bűnügyi vígjátéknak a velejét az adja, hogy a megszokott jogi nyelvezet mellett DiNorscio szókimondó és gengszteres szóhasználata enyhén szólva is kirívó a bíróságon. Ez kezdetben elidegeníti, később pedig szórakoztatja a bíróság tagjait és rájönnek, hogy alábecsülték a maffiavezért, aki kitartóan és okosan védi magát és társait is az egyre elhúzódó perben.

Nem egy szokványos vígjátékról van tehát szó, már csak azért sem, mert a helyszín szinte végig a tárgyalóterem. Ez egyáltlán nem baj, hiszen akár egy Quentin Tarantino filmben, itt is a dialógusok viszik előre a filmet (persze mivel megtörtént eseményt dolgoz fel a film egy per keretében, itt nem asszociatív módon folynak a beszélgetések). Azoknak tudnám ajánlani a Védd magad!-ot, akik egy kicsit derűsebb oldalát szeretnék megismerni a bírósági közegnek.

Ments meg, Uram!

A Tim Robbins rendezésében készült Ments meg, Uram! egy gyilkosságért elítélt fogoly (Sean Penn) és az őt rendszeresen látogató Helen nővér(Susan Sarandon) beszélgetésein alapul. A fogoly váltig állítja, hogy ő "csupán" végignézte a gyilkosságot és nem követte el. Szerencsére a nővér nem rigorózus és ahelyett, hogy egyből megbélyegezné a foglyot, beszélgetéseik során igyekszik feltárni, mi zajlik le a fogoly lelkében és így egyszerre derít fényt az ügy számára ismeretlen részleteire és válik annak igazi lelki társává. Ezalatt persze a meggyilkoltak hozzátartozóival is találkozik, akik nem értik egy nővér hogy képes egy gyilkost ápolni. Helen nővér végig kiáll a fogoly mellett és másoktól eltérően nem bűnőzőként, emberként viselkedik vele.
Susan Sarandon nagyon hitelesen játssza az álhatatatos és kitartó, keresztény értékeket valló nővér szerepét és Sean Pennnek is jól áll a nagyképű, túlzott magabiztossággal megáldott elítélt szerepe. A filmre mégsem tudom azt mondani, hogy kitűnő, mivel véleményem szerint a benne lévő lelki vívódást izgalmasabban is lehetett volna tálalni, de egy "jó" osztályzatot mindenképpen megérdemel.

Még egy kis pánik

A Csak egy kis pánik című jól sikerült vígjáték folytatásában ismét Robert de Niroé (Paul Vitty maffiózó) és Billy Cristalé (Ben Sobel pszichiáter) a főszerep. Míg az első részben Paul Vitty valóban kezelésre szorult és ezért vette igénybe az amúgy különféle komplexusokkal küzdő, de nagyon jólelkű pszichiáter szolgálatait, a folytatásban a maffiavezér kénytelen megjátszani az őrültet, hogy pszichiátere gondjára bízzák. Ez meg is történik, a pszichiáterre azonban hatalmas feladatot rónak, rá kell bírnia Vitty-t, hogy tisztességes életet éljen.

A film nagyon jól játszik a Keresztapa filmeken alapuló sztereotípiákkal és néhány figurát elnézve olyan érzésünk lehet, mintha egy az egyben ebből a klasszikusból lettek volna átvéve. Még szerencse, hogy Robert de Niro is játszott a Keresztapa trilógiában, így már vélhetően nagyobb rutinnal játszotta el a gengsztert és tudta, hogy egy ilyen vígjáték esetében a karakter mely jellemvonásait kell jobban kiemelnie, habár ez a figura jóval leegyszerűsítettebb, és a film is nélkülözi a már azóta oly sokszor emlegetett gengszterromantikát. A határozott és faragatlan Vitty kiváló ellenpontja a bizonytalan és aggódó Sobel doktor, akinek persze nincs könnyű dolga páciensével és vele együtt rengeteg kétes ügyletbe bonyolódik.

Korszakalkotó filmről nem beszélhetünk, de az egyszer nézhető kategóriába belefér. 2002-ben nagyon vicces lehetett és még mai szemmel nézve is találhatunk benne jó pár humoros jelenetet, de mára már kissé elavult.

A kísérlet (Das Experiment)

A 2001-es Kísérlet című film alapját a stanfordi börtönkísérlet adja, melyet egy pszichológus, Philip Zimbardo vezetett. A finanszírozó haditengerészet célja az volt a kísérlettel, hogy a haditengerészet és a tengerészgyalogság börtöneinek különbözőségét felfedjék. Zimbardo szociálpszichológiai tesztjében 20 egyetemistát kértek fel arra, hogy egy valós börtönben játsszák el a rabok, illetve a börtönőrök szerepét két héten át, napi 15 dollárért. Zimbardo ugyanis úgy vélte, hogy a börtön, az intézményi keretek kihozzák a 20 alanyból a kívánt szerepeket. Így is lett. Hat nap elteltével leállították a kísérletet a "börtönőri" túlkapások miatt.

A film nagyjából hűen adja vissza a fentebb írt, egyébként 1971-ben történt kísérletet. A börtönőröknek, illetve a raboknak is teljesen bele kellett élniük magukat a szerepükbe, a börtönőröknek nem szabad fizikai erőszakot alkalmazniuk, de más tekintetben szabad kezet kapnak. A raboknak pedig egy szál kényelmetlen ruhában és bilincsben kellett letölteniük a büntetésüket, ami persze rövid idő alatt a bezártság érzésével és a börtönőrök pszichikai kínzásival együtt megtöri őket. A valóságban viszont mind a 20 jelentkező egyetemista volt, az őrök napszemüveget viseltek a szemkontaktus kerülése érdekében és a filmbeli romantikus szál is csak "fikció", továbbá nincs "beépített ember", aki egy újság megbízásából dolgozik, a börtön igazgatója pedig maga Philip Zimbardo volt.Ezek a kiegészítések azonban kellenek, már csak azért is, mert ez nem dokumentumfilm és a történet a maga nyersségében túlságosan emészthetetlen lenne a néző számára.

A kísérlet önmagában is egy nagy szenzációnak számított és számos könyv született belőle, valamint Philip Zimbardo sok előadásában is megjelent motívumként (pl. a 2008-as TED előadás) és szerencsére a 2001-es film is igen jól sikerült. Azóta készült egy remake is Paul Scheuring rendezésében, de ez sajnos nem tudott felérni az elődhöz.

VÍGJÁTÉK

A börtönfilmek legkönnyedebb megközelítését a vígjátékok jelentik. Általában nem sok közük van a valós börtönélethez, csupán kifigurázható sztereotípiákból építkeznek, mégis szükség van ilyen oldottabb produktumokra, márcsak azért is, mert így könnyebben meg lehet kedveltetni a nézővel a komolyabb témájú filmalkotásokat.

KALANDFILM

Börtönfilm esetében legtöbbször a szökés köré rendeződik a történet. Ez a mozgatórugója a filmnek. Nincs ez másként az itt következő alkotásnál sem.

AKCIÓFILM

A dokumentumfilm egy az egyben a valóságot, - ez esetben a börtönfilmek valóságát - tárja a néző elé, ezért természetesen jóval megrázóbb és nyersebb. Mégis sokszor magában hordozza a művészfilmek néhány sajátosságát, ez különösen igaz a Bebukottakra.

DOKUMENTUM

A dokumentumfilm egy az egyben a valóságot, - ez esetben a börtönfilmek valóságát - tárja a néző elé, ezért természetesen jóval megrázóbb és nyersebb. Mégis sokszor magában hordozza a művészfilmek néhány sajátosságát, ez különösen igaz a Bebukottakra.

Dráma

Az általam ismertetett börtön témájú filmdrámák a börtönben jelenlévő legnyilvánvalóbb "elemre", az emberre fókuszálnak. Vagyis arra, hogy hogyan alakulnak az emberi kapcsolatok a börtönben, hogyan alakulnak ki a hierarchiák, stb. Annyira persze nem adja vissza a börtön hangulatát, mint a dokumentumfilmek, de már jobban közelítenek a valósághoz. Ez alól kivételt jelent a "Száll a kakukk a fészkére" című film, amely nem börtönről, de hasonló bezártságot "nyújtó" intézményről, az elmegyógyintézetről szól.

Thriller

A thriller közkedvelt műfaj és azt használja ki, hogy a néző szeret félni. A félelemkeltéshez pedig hatásvadász eszközök kellenek. Mi lehetne jobb eszköze a félelemkeltésnek, mint egy börtön a maga kiaknázott és kiaknázatlan kliséivel? Persze jól ki kell egyensúlyozni a váratlan jeleneteket annak érdekében, hogy valóban váratlanok maradjanak és ne legyen a film elcsépelt. Ezt a Viharsziget esetében sikerült megvalósítani.

Száll a kakukk a fészkére

Jack Nicholson a hetvenes években játszott filmjei közül a legnagyobb elismerést a Száll a kakukk a fészkére című filmdrámában nyújtott alakításáért kapta (Ez nem meglepő módon akkoriban is egy Oscart jelentett). Ez egy rendkívül jól sikerült Ken Kesey regényén alapuló, Milos Forman által rendezett adaptáció, melyben Jack Nicholson egy örök rebellist, Randle P. Mcmurphyt alakít, akit, - mivel a börtönben és egyáltalán sehol nem tudnak mihez kezdeni vele - , egy elmegyógyintézetbe küldenek, hogy megbizonyosodjanak arról, mentálisan rendben van -e. Persze Murphy az elmegyógyintézetben is képes arra, hogy a fennálló rendet megbontsa. A fennálló rend pedig azt jelenti, hogy a betegek megkapják a gyógyszerüket és megvan a nővérek által megszabott "napi rutinjuk". Ez a "napi rutin" meghatározott tévéműsorokból, komolyzene hallgatásából áll és az egyik különösen diktatórikus nővér kis lelki zsarolásaiból. Mcmurphy, - ahogy az várható - , nem hajlandó beilleszkedni ebbe a mesterséges rendbe és ha nehezen is, de sikerül rávennie a csoportot, hogy lépjenek ki a "napi rutinból" és éljenek igazán, még ha ez a szabályok megszegésével is jár. Hamarosan Mcmurphy a csoport tagjainak legjobb barátja lesz, a nővérek szemében viszont szálka. Ezért Murphy, a nővérek és a betegek is minden nap megvívják a kisebb-nagyobb küzdelmeiket. A végkifejletről már inkább nem írnék, mert, mint a legtöbb film, ez is nézve ismerszik meg. 

Randle P. McMurphy és a Will Sampson által alakított néma indián Bromden főnök volt az, akik véleményem szerint a legmarkánsabb karakterek voltak a filmben. Míg Murphynek be nem állt a szája a film nagy részében, addig Bromden főnök néma volt. Ez a némaság az, ami Will Sampsonnak nagy kihívást jelenthetett, de Bromden főnök arca mégis mindent elárul. Persze a többi szereplő, a betegeket és a nővéreket megformálók is maradéktalanul teljesítik, amit az adott karakter megformálásához szükséges.

Az elmegyógyintézet az a zárt világ, ahonnan a McMurphy által szervezett kirándulás üdítő színfoltot jelent a betegeknek és a nézőknek is. Persze azért akad jópár felszabadult időszak az intézetben - és ebben McMurphnek nagy szerepe van -, de alapvetően ez a nővérek poroszos fegyelmével átitatott terület.

Összességében tehát a szereplők alakítása és a film atmoszférája is kiváló, nem hiába kapott rengeteg díjat (BAFTA, OSCAR, Golden Globe, César), egyszerre vicces és meghökkentő, és nem utolsósorban elidegenítő.

Bebukottak

El is érkeztem az "ötletadó" filmhez, a Bebukottakhoz. A Bebukottak egy 1985-ben készült dokumentumfilm, de nem hasonlítható a hagyományos, dokumentumfilmeket sugárzó csatornákon is látható dokumentumfilmekhez, mert azoknál sokkal mélyebb, átélhetőbb a tartalma.

Miről is szólhatna másról, mint a "bebukottakról", azaz a rablás, gyilkosság elkövetőiről vagy éppen a családi konfliktusok alternatív "megoldóiról", azaz a börtönviseltekről, ebben az esetben a fiatalabb korosztályról. A film helyszínéül tehát a Fiatalkorúak Börtöne szolgál. Az ideérkező fiatalok fogdai körülmények között és számtalan cigi kíséretében mesélnek arról, hogy miért kerültek a börtönbe és milyen érzések kavarogtak a fejükben tettük elkövetésekor. Persze még arról is beszámolnak, milyen hagyományai vannak a börtönnek és milyen keserves trükkökkel lehet kissé enyhíteni a börtönélet nehézségeit.

Amint az sejthető, itt az elkövetőket egytől egyig a legőszintébb valójukban "vallatják". Ez azt jelenti, hogy nincsen semmilyen a legtöbb mai dokumentumfilmben látható színpadiasság. És ettől olyan sokkoló az egész még a nézőknek is. Merthogy a mesélők egytől egyig nem zavarosan, hanem a lehető legegyszerűbben és legtisztábban, értelmesen mesélik el az amúgy megrázó eseményeket. Némelyik szereplő arcán persze azért látszanak az őrület és részben a megbánás nyomai is. De ezek a tizenévesek inkább húszévesnek néznek ki az őket körülvevő környezet miatt. Gondolok itt a mélyszegénységre, az élelmiszer hiányára, de az ittas szülőkre, a családon belüli erőszakra, illetve a megszokottól eltérő családi viszonyokra is. (pl. az egyik Fiatalkorúak Börtönében büntetését töltő fiatal az apjával való konfliktusokról, a szeretet és az élelem tőle való megvonásáról és arról beszél, hogy a nagyanyja nevelte.) Aztán itt van még a cigaretta. Ez a börtönkörnyezet, illetve a füst olyan érdekes atmoszférát teremt, amit már csak egy tényező tud megkoronázni. Ez pedig a csend. A csend minden más háttérzenénél jobban segít az egyes történetek átélésében a nézőknek. És a nézők. Hát igen, ez nem egy pláza mozijába illő film. A pláza közönsége kikapcsolódásra vágyik. A "bebukottak" viszont nem vágynak popcornra, csak cigire. Magyarán egy ilyenfajta film alatt nem illendő ropogtatni, másrészt a plázamozi kultúra és a művészmozi kultúrája elüt egymástól és ez ennél a filmnél különösen látszik, még ha nem is kifejezetten egy Bergman-féle elvont művészfilmről beszélünk. Ugyanakkor én személy szerint a művészmozi kifejezést kirekesztőnek tartom és úgy gondolom, hogy a pláza mozija és a hagyományos mozi kiegészítik egymást. Az egyiket le kell "öblíteni" a másikkal.

Visszatérve a bebukottakra, ez a dokumentumfilm zsánerét képviselő mű egyszerre váltott ki elismerést és felháborodást, hiszen díjat nyert Torontóban, ugyanakkor hazánkban be is tiltották.

Szupercella

Ebben a filmben a Stallone-Schwarzenegger párost láthatjuk. Sylvester Stallone a biztonsági rendszerek kiépítésével foglalkozó szakembert, Rayt alakítja, aki egy börtön biztonsági rendszerének tesztelése során maga lesz a rab - terroristák elrabolják. Szerencsére a börtönben Raynek a Sylvester Stallone által játszott szereplő, Emil Rottmayer segítségével már nem is tűnik olyan lehetetlennek a börtönből való szökés és annak felderítése, hogy kik voltak a rejtélyes terroristák. Kár tagadni, egy jól összerakott akciófilmről beszélünk, ahol ugyan már meglátszik a kor mindkét főszereplőn, főleg Schwarzeneggeren, aki azért lássuk be, szépen lassan át kell, hogy adja valaki másnak az akciófilmek sorában. Természetesen Stallonéval is ez a helyzet. Mindenesetre ez a film bizonyítja, hogy "öreg a hegedű, de jól szól", azaz mindkét szereplő kitűnően teljesít.Meg persze jók a speciális effektek és animációk is. Az akciófilm zsánerén belül ez a film mindent megadott, amire 2013-ban egy átlag nézőnek szüksége volt. A sztori újszerű, nem elcsépelt és mégsem bonyolult, a két fő karakter jól kiegészíti egymást, mindketten "börtönbe születtek", és persze akciódús jelenetekben sincs hiány.

Mindent összevetve tehát egy pörgős, néhol vicces, szórakoztató filmről beszélhetünk és itt persze a szórakoztatáson van a hangsúly. A magyar címválasztás pedig igen találó, az angol "Escape Plan" címhez képest mindenképp.

Pillangó

A Steve McQueen és Dustin Hoffman főszereplésében készült 1973-as Pillangó című film az azonos című regény adaptációja. 

Henrie Charriere a valóságon alapuló regény, illetve film írója és elszenvedője, megélője.

A főhőst ártatlanul ítélik el egy strici meggyilkolásáért. Henri, mivel tudja, hogy ártatlan, a szökést tervezgeti és nagy nehézségek árán sikerül is megszöknie az Ördög-szigetekről. A film nem meglepő módon az ítélet és a szökés közötti hosszú időt mutatja be a 70-es évek szelídebbnek mondható, mégis teljes moziélményt adó képi világával. Ez akkoriban persze egy, a kor átlagos filmjeinél jóval naturalisztikusabb alkotást jelentett.

A Pillangó meglepően jól sikerült és ha a Golden Globe, illetve az Oscar-díjakat nem is, a Golden Screen-díjat sikerült elnyernie 11 évvel a premierje után.

Kegyenc fegyenc

A Kegyenc fegyenc egy Rob Schneider főszereplésével készült vígjáték. A történet röviden: Stan Mintont, egy szélhámos ingatlanügynököt, aki kissé jobb színben tünteti fel a rossz napokat látott ingatlanokat, illetve üdülőhelyeket, mint amilyenek azok valójában, ahogy az várható, rajtakapják egy csalásán és a férfi meglepődve tapasztalja, hogy kénytelen börtönbe vonulni. Ám az ügynök nem marad rest, és először harcművészeti leckéket vesz - sikertelenül , majd megtalálja igazi mesterét egy vén harcos személyében. A harcos kegyetlen gyakorlatokkal trenírozza Stant a "nemes cél", azaz a börtönélet elviselése érdekében. A végén olyan jól kiképzi az alapból cseppet sem harcias tanoncot, hogy a börtönbe kerülve ő lesz a legtiszteletreméltóbb rab, aki megfegyelmezi a rabokat és harmonikusabbá teszi életüket.A további részleteket azért nem írom le, mert igyekszem egy többé-kevésbé, - ahogy az eddig írtakat elolvastam, inkább kevésbé - spoilermentes beszámolót adni a filmről.

Ami a poénokat illeti, faragatlanok és ezért jók, főleg azoknak, akik kedvelik ezt a műfajt. Ugyanezt mondhatom el a karakterekről is. Egy vígjátékon szerencsére nem is lehet számon kérni a jellemkidolgozást.

El kell mondanom, hogy a Rob Schneider zseniális alakítást nyújt. Jól formálja meg a trükközgető ügynököt, de a földhöz verő, kegyetlenkedő bűnözőt is.

Nyilván nem mondhatom azt, hogy korszakalkotó filmről beszélünk, de az amerikai zsáner elvárásait egy az egyben hozó, kikapcsolódást nyújtó produktumról.

Börtönfilm bevezető

Amikor a börtönfilmekről beszélünk, nem szabad elfelejteni a börtön atmoszféráját egy az egyben átadó Bebukottak című 1985-ös dokumentumfilmet. A film olyan realisztikusan és mindenféle hatásvadászat nélkül ábrázolja a börtönéletet, hogy amellett nem lehet elmenni szó nélkül. Szükség van tehát egy, a börtönfilmeket műfaji bontás szerint gyűjtő oldalra. Természetesen az összes ilyen jellegű filmet nem lehet és nem is kell ismertetni. Az oldal célja csupán az, hogy az egyes filmműfajok  főbb "klasszikusait" bemutassa, egyfajta ízelítőt adva ezáltal mind a hollywoodi, mind pedig a valós börtönéletből.